Az állandósult állandóság, avagy az AC/DC Chicagóban: Answer / AC/DC 2008.11.01 Chicago Allstate Arena, Illinois, USA. szakáts tibor | 2008-11-07 18:18 Megmondom őszintén, engem is elkapott az AC/DC-hisztéria. Ennek tudatában ültem le anno a számítógép elé jegyet venni és - biztos, ami biztos - kértem meg még két ismerősömet hasonló tevékenységre. Három különböző helyre szerettünk volna jegyet venni, azonban egyre sem sikerült. Így csak a fan clubon keresztüli jegyvételi lehetőség maradt csak, ami ugyan plusz költség, na de kit érdekel, ha egy legendás bandáról van szó… Annak idején, mint sokan az olvasók közül, én is ott tomboltam a Népstadionban. Micsoda buli volt!!!!! Azóta nem láttam az ikonokat és épp itt volt az ideje már egy jó kis boogie-nak. A legközelebbi dátumot választva Chicago felé vettem az irányt, hozzáteszem, nem kis izgalommal. A város a szokásos pénteki dugójával fogadott, de még így is maradt időm a város egyik leghíresebb látványosságának, a Sears Tower-nek a megtekintésére. Másnap is szakítottam időt a városra, de már a koncert izgalmával a gyomromban. Ebből kifolyólag már korán az arénához értem, ahol is a korai időpont ellenére már hatalmas tömeg várakozott. A beengedés, mint mindig, kulturáltan és gyorsan történt. Jegyem nem volt, (először fordult velem ilyen elő) hanem a kapu mellett egy külön kis folyosón kellett bemenni a fan club által fenntartott helyre, ahol egy szempillantás alatt lehúzták az ember fiának credit-kártyáját és a gép már köpte is ki a jegyet az előzőleg már pontosan megadott helyre. Nesze nektek jegyüzérek! Belépve a helyiségbe meglepve tapasztaltam, hogy milyen kicsi az aréna. Gondoltam is magamban “ide nem volt nehéz teltházat csinálni”. A második meglepetés a pólóárus standnál fogadott, ugyanis hét órakor, jóval a kezdés előtt már nem lehetett a méretemben pólót kapni. Answer Emiatt kissé savanyú pofával foglaltam el a helyem, ahol rádöbbentem arra is, hogy itt még egy előzenekar is lesz. Számomra az Answer zenekarnak egyetlen egy jó húzása volt, mégpedig a következő mondat: „Goodbye Chicago!” A szórványos tapsból ítélve úgy gondolom, nem csak én voltam ezen a véleményen. Ritka alkalom az Egyesült Államokban, ahol a koncerteken egyébként tök természetes dolog sörért és chipsért kijárkálni, hogy kezdés előtt fél órával mindenki a helyén van; itt azonban most megtörtént. Senki nem akart lemaradni a kezdésről. Jól tették, ugyanis über orbitális, tuti zseniális kezdésnek lehettünk szemtanúi. Sajnos voltam olyan ökör és kíváncsi, hogy korábban már megnéztem a nagy videó megosztón, de ennek ellenére is hatalmasat ütött a nyitány! AC/DC Egy szexuálisan enyhén túlfűtött videó klippel indítottak, aminek a végén hatalmas piro és mindenféle robbanások közepette egy óriási gőzmozdony hasított be a színpad közepére, hogy a robajtól és a látványtól “elájulva” észre se vegyük a bandát, akik besétálva belecsaptak az R’n’R Trainbe. Ez igen!!! Ezt nevezem!!! Kolosszális kezdés volt ez a zenekar részéről és ennek megfelelő volt a fogadtatás is. Szinte repedt a csarnok teteje a hangzavartól. Ha hiszitek, ha nem, de még a biztonságiaknak is nyitva maradt a szája. Az új lemez sláger dala a maga feszes, húzós ritmusával kellőképpen megadta az alaphangot a bulihoz. Persze, hogy a lendület és a hangulat is megmaradjon, szükség volt a Hell Ain’t A Bad Place To Be és a Back In Black klasszikusokra is a nyitó blokkban. Egy sablonos köszöntés után pedig belecsaptak a Big Jackbe az új albumról. Cliff tökös basszusalapjára dörrentek rá a gitárok és a refrént már együtt énekelte az elejétől kezdve igen aktív publikum is. A Dirty Deedsnél és a Thunderstrucknál már elszakadt a cérna és beindult a headbangelés nálam is; egyszerűen mintha áramot vezettek volna a lábamba és a nyakamba, csak nyomtam a banda által diktált ritmust. Erre csak Ők képesek! Számomra e lendület megtörése a Black Ice és a The Jack nótákkal következett be. Az új, címadó dal nekem egyszerűen nem jön be, a Jacket pedig kicsit unalmas nótának tartom. A Black Ice helyett szívesebben vettem volna a Wheelst, a The Jack helyett meg igazából nem jöhetett volna más szóba, mert annak ellenére, hogy nem csipázom, bizony egy nagy klasszikus a régi időkből. Ebben a szerzeményben persze megtörtént Angustól a kihagyhatatlan sztriptíz is. Aztán sötétségbe borult az aréna, hogy egy kis idő elteltével komplett libabőrré varázsolják az egész testemet egy tompa harangszóval. A lámpaerdők magasságából méltóságteljesen ereszkedett le az AC/DC felirattal díszített harang és egyre hangosabban zúgva adta tudtunkra, hogy a banda második periódusának egyik legnagyobb slágere következik, a Hells Bells. Brian szinte rávetődött a harang szélére elhelyezett kötélre, amin vadul hintázva csalt ki még erőteljesebb hangokat a harangból. Persze rájöttem később, hogy ez az egész harangzúgás csak egy bejátszás volt, én azonban bekajáltam, hogy tényleg a harang szól. Ezt a kihagyhatatlan alapművet hihetetlen precizitással nyomták el; minden úgy szólt, mintha egy csúcs hi-fi berendezéssel hallgattuk volna. Két kisebb megingással ugyan, de a hangzás egyébként is csillagos ötös volt. Külön kiemelném a kórusnál szinte gyanúsan tökéletes hangzást! Remélem márciusban is ugyanez a briliáns hangzás lesz jellemző a pesti bulira, mert akkor a legnagyobb kritizálók is ki lesznek elégítve. A programban ezután a War Machine következett. Úgy látszik, ilyen nótacímmel a bandák nem tudnak hibázni! A katonásan menetelő szám szinte egy AC/DC hadsereggé alakította át a közönséget. Teljesen egyszerre csápolt a nagyérdemű, Brian pedig, élvezve a hangulatot, hergelte is rendesen a rajongókat. Egyébként az énekes volt az, akin a legjobban lehetett látni, hogy élvezi a koncert minden pillanatát. A többiek annyit produkáltak, mint ami bármelyik AC/DC dvd-n látható, se többet, se kevesebbet. A Malcom-Cliff-Phil triumvirátus hozta a svájci órák megbízhatóságának megfelelő atom biztos alapokat. Angus meg a koncert elejétől kezdve lassan, de biztosan gerjedt a jól ismert földön hempergő extázisig. Valószínű, az életkorral indokolható, hogy az igazi nagy bevadulás és a nyakban cipelés már elmaradt. Helyette a mozdonyból kilövellő lángcsóvák és a háttérben elhelyezkedő projektoron játszódó videók adták a show egy részét. Örömmel vettem a turné első állomásán kimaradó Shoot To Thrillt, hogy aztán az egyetlen negatívumként az Anything Goes kerüljön terítékre. Nincs kizárva, hogy az én fülemmel van a gond, de amikor elkezdődött, egyszerűen nem ismertem a számra, pedig a Chicagóig vezető 10 órás úton, mint ahogyan azt az olvasó is gondolhatja, végig a Black Ice szólt. De sebaj, mert a záró blokk minden kis bibit felejthetővé varázsolt. A You Shook Me All Night Long, ami annak idején még az MTV „Zenebutik” című műsorába is beverekedte magát, és a TNT akkorát, de akkorát szólt anno a Népstadionban is és most itt is, hogy minden rockernek ökölbe szorítva emelkedett a keze a magasba a refrén hallatán. Angus itt már a régi énjét idézte, bejárta a színpad minden szegletét, szinte egy percre sem állt le. Ebben az emelkedett hangulatban csaptak bele a Whole Lotta Rosieba, amiben természetesen a jól ismert hölgy is megjelent a színpad mögött egy felfújható lufi formájában. Titkon abban reménykedtem, hogy eljátsszák majd a Shout Down In Flamest, de sajnos ezt a számot nem játsszák ezen a turnén. A főműsor utolsó darabja a Let There Be Rock volt. Itt került sor Angus szólójára, ami a szokásostól eltérően most nem volt maratoni hosszúságú, viszont abszolút látványos volt egy, a csarnok közepén elhelyezkedő hidraulikus emelőszerkezet jóvoltából. A második negatívumot itt vettem észre, ami a közönség volt. Hihetetlen, de a csarnok fele ekkor már csak állt és nézett, a ritmusnak nyoma sem volt már a nézőkben. Rögtön eszembe is jutottak Vince Neil Charlotte városában elhangzott szavai: „A déli közönségnél nincs jobb a földön!” Ez igaz is! Hihetetlen, de a chicagói publikum negyede elindult haza a ráadás előtt. Pedig ott aztán olyan himnuszok kerültek elő, mint a Highway To Hell és a For Those About Rock. A Highway To Hellnél Angus a színpad gyomrából, mint egy igazi ördögfióka pattant elő – persze ördögszarvakkal a fején - és csapott bele a jól ismert riffbe. Egy rock ’n’ roll mennyországba repítettek a zenészek, és ha még annál is van jobb hely, akkor biztos, hogy ott a For Those About Rock szól! A szép lassan beinduló és fokozatosan felépülő számtól azért a maradék közönség is utoljára, de azért rendesen beindult, javítva valamit a bizonyítványán. Persze az ágyuk is megjelentek a végére és hatalmas robajjal adták a tudomásunkra, hogy itt bizony vége a bulinak. Összességében a koncert hatalmas élmény volt! Ha osztályozni kéne, akkor egy erős 9-est adnék rá. Ha nem lett volna annyira steril, berögzült és állandósult minden, akkor bizony egy 10-est is kiérdemelt volna. Ha legközelebb meglepnének azzal, hogy Malcolm és Cliff úgy öt perc erejéig helyett cserélnének, akkor nálam egy hatalmas 10-es lenne a buli. Végezetül, minden szerencsés rajongónak, akinek van jegye a márciusi koncertre, jó szórakozást kíván Redneck Imi Chicagóból!