Angus Young - gitár
Malcolm Young - gitár
Brian Johnson - ének
Cliff Williams - basszusgitár
Phil Rudd – dob

Rock 'n Roll Train
Skies on Fire
Big Jack
Anything Goes
War Machine
Smash 'n' Grab
Spoilin' for a Fight
Wheels
Decibel
Stormy May Day
She Likes Rock 'n Roll
Money Made
Rock 'n' Roll Dream
Rocking All the Way
Black Ice

Az első őrülethullám után és jó néhány hallgatással a hátam mögött (talán itt követtem el a legnagyobb hibát, de erre, majd a vége felé visszatérek), fogtam neki az új AC/DC korong elemzésének. Ha nem muszáj, most nem térnék ki arra a tomboló rock lázra, ami körülveszi ezt az anyagot, inkább próbálom alapból megközelíteni a hallottakat. Persze nehéz amellett elmenni, hogy csaknem nyolc évet kellett várni a „kettőnégyes” rock n’ rollt kedvelőknek, hogy nagy kedvenceik végre előrukkoljanak valamivel. Rögtön előre bocsátom, szerintem megérte várni, de lássuk, vagy inkább halljuk mit rejt a korong.

A kislemezen már megjelent Rock n’ Roll Train indít, ami szerintem a legjobb dal a starthoz. Ahogy azt az AC/DC legénységétől már megszokhattuk, semmi intro vagy bevezető, hanem „in medias res”, rögtön a lecsó közepébe vágtak egy igen fogós riffel. Kiváló kezdés. A Skies On Fire már kevésbé. Egyből leülteti az amúgy nagyon jól induló lemezt. Szerencsére a Big Jack visszahozza az alaphangulatot, amitől már nem is nagyon térnek el ezután, sőt még fokozzák is a továbbiakban, legalábbis egy darabig. Különösen a számomra nagyon kedves Anything Goes dallal. Mind zeneileg, mind énektémáját tekintve szokatlan megoldásokkal van tele a nóta, ami talán emiatt is, de az egyik nagy kedvencem. Brian Johnson itt bizonyítja először, hogy ennek a lemeznek a sikere nagymértékben múlik rajta, is. A War Machine pedig az egyik „legdiszisebb” dal a Black Ice korongon. Itt aztán nagyon be tud mozdulni a nyakizmom. Nem beszélve arról, ahogyan Brian ezt a dalt énekli. Abszolút tisztelgés Bon Scott előtt. Nagyon dicséretes. A Smash n’ Grab azok közé a dalok közé tartozik a lemezen, amiket kihagytam volna, mert bizony vannak ilyenek, de erre megint csak a végén szeretnék visszatérni. Gyakorlatilag ez a megállapítás érvényes a Spoilin' for a Fightra is. Valami miatt úgy érzem, a lemez felénél elértünk egy kis ötlettelenségbe, pedig ha az Anything Goes vonalát vitték volna tovább, még érdekes is lehetett volna a 2008-as AC/DC lemez. Aztán a Wheels ismét feltámasztja a kissé uncsinak tűnő vonulatot. Ha nagy merészen még egy kis zongora aláfestést is bevállaltak volna, maga lenne a tökély. Persze hogyan is gondolhatok arra, hogy egy AC/DC-ben zongoradallam csendül fel… Talán úgy, hogy ez a dal az a rock n’ roll dal, amelyikben elviselte volna a fülem ezt a kis kicsapongást, már csak azért is, mert tőlük szokatlan módon, a vokálok igen amerikaiasra sikeredtek. Ahogy ezen tűnődök, érkezik egy újabb meglepetés. A Decibel visszafogott gitártémája igen erősen hajaz a hetvenes évek hard rock világára, ami miatt megint csak azt tudom mondani, a Black Ice igen színesre sikerült AC/DC lemez. Aztán ismét egy nagy kedvencem érkezik. A Stormy My Dayt még a Cinderellat is megszégyenítő déli gitártéma indítja. Az Anything Goes mellett az egyik legjobb dal a lemezen. Aztán a She Likes Rock 'n Rollnál nálam kezd elpattanni a cérna. Hallgatom a többi dalt, de kezdek rájönni, valami nem stimmel. Érdekes, mert az első két hallgatás alkalmával teljesen le voltam döbbenve, hogy mennyire jó lemez lett a Black Ice. Azonban a Money Made, a Rock 'n' Roll Dream és a Rocking All the Way úgy mennek el mellettem, hogy észre sem veszem. Talán ott rontottam el, hogy nem rögtön írtam erről az anyagról, hanem többször meghallgattam, akár naponta is. Elsőre nagyot ütött a lemez, de most már nincs akkora hatással rám. A zárótétel, a címadó Black Ice is sajnos ezek közé a szerzemények közé tartozik. Azt hiszem az AC/DC új albumával kapcsolatban megint felötlik az örök mondás; a kevesebb több lett volna. Sajnos a régi nagy csapatok, (talán kiadói unszolásra) is beleesnek abba a hibába, hogy a Compact Disc által adott időlehetőségeket mindenképpen ki akarják használni. Egy bakelit lemez annak idején 40-45 perc volt, egy CD 60-70 perccel is bírhat. Csakhogy, nem minden előadó tud ennyi időn keresztül is maradéktalanul szórakoztató lenni egy új lemezen. Az AC/DC bakelit banda, és az is marad. Mindezektől függetlenül nagyon jó kis anyag a Black Ice, de egy idő múlva már léptetgeti az ember a számokat.

Talán ott rontottam el, hogy nem rögtön írtam erről az anyagról, hanem többször meghallgattam, akár naponta is. Elsőre nagyot ütött a lemez, de most már nincs akkora hatással rám. Azt hiszem az AC/DC új albumával kapcsolatban megint felötlik az örök mondás; a kevesebb több lett volna.